Bőzsöny Ferencre emlékezünk

2018.10.26. 10:39


bozsony

Nyolcvannyolc éves korában elhunyt Bőzsöny Ferenc, a Magyar Rádió egykori legendás főbemondója, hitvalló keresztény.

Országosan ismert és kedvelt rádióssá vált, a Magyar Televízióban pedig négy évtizeden át tevékenykedett. Az Anyanyelvápolók Egyesületének elnökségi tagjaként, a Mindszenty Társaság egyik alapító tagja volt. Nyugdíjazását követően Bíró László püspök meghívására a Központi Papnevelő Intézet retorikatanáraként működött. A Magyar Pálos Rend konfrátere. Munkásságát egyebek mellett Kazinczy-díjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével ismerték el.



Szárnyaid árnyékában bízom, Uram, amíg átvonul a gonoszság.

Abban az időben, amikor veszprémi szeminaristaként feloszlatták az intézetet, és mindenkit kilöktek az utcára, hogy mehetett mindenki oda, ahova akart, hát én Budapestre jöttem vissza, és az volt a mélypontja életemnek, már így lelkileg, hogy öt gyárba nem mertek fölvenni engem, sem segédmunkásnak, sem pedig átképzősnek. Emlékszem 63-as villamossal mentem, akkor a Józsefvárosban laktunk, haza, s ahogy a Kálvin térről befordultunk az Üllői útra, ott volt az a pillanat, hogy azt éreztem, hogy átjöttünk a Dunán, talán ott kísértett meg a gondolat, hogy kezdem megérteni azokat, akik innen bele ugranak a Dunába. Hogy még lehet, hogy nekem sem lesz más hátra. S akkoriban mindig nálam volt Kempis Tamás Krisztus követése című könyve, kinyitottam és a következőt olvasom, hogy „szárnyaid árnyékában bízom, Uram, amíg átvonul a gonoszság”. Mondtam, köszönöm, Uram, úgy látszik, ezt üzened. Bízom a Te árnyékodban, a szárnyaid árnyékában, és megvárom, amíg átvonul a gonoszság. És ez engem megerősített. Leszűrtem a tanulságot, hogy kétségbe esni nem szabad. Az Úristen nem terhel meg minket annál jobban, hogy azt elviselni ne tudnánk. De akarni is kell.

Bőzsöny Ferenc

A jó Isten adjon örök nyugodalmat számára!

Bőzsöny Ferenc – örökös főbemondó

 

Szárnyaid árnyékában bízom, Uram, amíg átvonul a gonoszság.”

 

Abban az időben, amikor veszprémi szeminaristaként feloszlatták az intézetet, és mindenkit kilöktek az utcára, hogy mehetett mindenki oda, ahova akart, hát én Budapestre jöttem vissza, és az volt a mélypontja életemnek, már így lelkileg, hogy öt gyárba nem mertek fölvenni engem, sem segédmunkásnak, sem pedig átképzősnek. Emlékszem 63-as villamossal mentem, akkor a Józsefvárosban laktunk, haza, s ahogy a Kálvin térről befordultunk az Üllői útra, ott volt az a pillanat, hogy azt éreztem, hogy átjöttünk a Dunán, talán ott kísértett meg a gondolat, hogy kezdem megérteni azokat, akik innen bele ugranak a Dunába. Hogy még lehet, hogy nekem sem lesz más hátra. S akkoriban mindig nálam volt Kempis Tamás Krisztus követése című könyve, kinyitottam és a következőt olvasom, hogy „szárnyaid árnyékában bízom, Uram, amíg átvonul a gonoszság”. Mondtam, köszönöm, Uram, úgy látszik, ezt üzened. Bízom a Te árnyékodban, a szárnyaid árnyékában, és megvárom, amíg átvonul a gonoszság. És ez engem megerősített. Leszűrtem a tanulságot, hogy kétségbe esni nem szabad. Az Úristen nem terhel meg minket annál jobban, hogy azt elviselni ne tudnánk. De akarni is kell.