Ferenc pápa húsvét vigíliáján - Miért keressük az élőt a holtak között?

2019.04.21. 00:09


papahusvet02a


Ferenc pápa április 20-án este a Szent Péter-bazilikában végezte a húsvéti vigília szertartását. Szentbeszédében a feltámadt Krisztusról beszélt, aki szívünkből is képes elgörgetni a legsúlyosabb sírköveket is.


Nagyszombat este fél kilenckor kezdődött a Szent Péter bazilikában a húsvéti vigília szertartás, vagyis Urunk feltámadásának az ünnepe. Ferenc pápa a bazilika átriumában végezte a tűzgyújtás szertartását, majd a Krisztus feltámadását bejelentő Húsvéti öröménekkel és az olvasmányokkal folytatódott a liturgia, melynek keretében Ferenc pápa nyolc felnőttet részesített a keresztség szentségében. A Szentatya négy olaszt, két dél-amerikai, egy indonéziai és egy albán felnőttet részesített a keresztség szentségében.

papahusvet03a

Ferenc pápa szentbeszédét az alábbiakban olvashatjátok:

Az asszonyok illatszereket vittek a sírhoz, de közben attól tartottak, hogy hasztalan teszik meg ezt az utat, mert egy nagy kő torlaszolja el a sír bejáratát. Az asszonyok útja a mi utunk is; hasonlít ez az út az üdvtörténet útjához, melyet ma este újra végigjártunk. Úgy tűnik, hogy ezen az úton mindig beleütközünk egy nagy kőbe: a teremtés szépsége a bűn drámájába; a rabszolgaságból való szabadulás a Szövetséghez való hűtlenségbe; a próféták ígéretei a nép szomorú közönyébe. Éppen így van ez az Egyház történetében és mindnyájunk saját történetében is: úgy tűnik, hogy a megtett lépések sohasem vezetnek el a célhoz. Belénk fészkelheti magát az a gondolat, hogy a remény hiábavalósága életünk sötét törvénye. Ma, azonban felfedezzük, hogy utunk nem hiábavaló, hogy nem ütközik egy sír kövéhez.

Egy mondat felrázza az asszonyokat, és megváltoztatja a történelmet: „Miért keresitek az élőt a halottak között?” (Lk 24,5), miért gondoljátok azt, hogy minden hasztalan, hogy senki sem tudja elmozdítani a ti követek? Miért engedtek a beletörődésnek és a kudarcnak? A Húsvét a kövek elmozdításának ünnepe. isten elmozdítja a legsúlyosabb köveket is, amelyekbe már reményünk és várakozásaink mind beletörtek: a halált, a bűnt, a félelmet, a világiasságot. Az emberi történelem nem egy sír kövénél fejeződik be, mert ma megtaláljuk az „élő követ” (vö. 1 Pt 2,4): a feltámadt Jézust. A mi Egyházunk Rajta alapszik, és amikor elveszítjük lelkesedésünket, amikor kísért a gondolat, hogy mindent sikertelenségünk alapján ítéljünk meg, Ő jön és újjáalkotja a dolgokat, felborítja csalódásainkat. Ma este mindnyájunk arra kapott meghívást, hogy Feltámadt Krisztusban újra találjuk meg azt, aki elmozdítja szívünkből a legsúlyosabb köveket is. Kérdezzük meg magunktól: mi az én kövem, amelyet el kell gördíteni, hogy hívják?

papahusvet04a

Gyakran a bizalmatlanság köve zárja el tőlünk a reményt. Amikor tért engedünk a gondolatnak, hogy minden rosszra fordul és csak egyre rosszabbodni fog a helyzet, beletörődve eljutunk ahhoz, hogy elhisszük: a halál erősebb az életnél, megkeseredetté és gunyorossá válunk, a beteges elbátortalanodás hordozóivá. Követ kőre helyezve bensőnkben fölépítjük az elégedetlenkedés sírboltját, a remény hantjait. Az életen siránkozva panaszfüggővé és lelkileg beteggé tesszük életünket. Eluralkodik rajtunk a sír pszichológiája: minden dolog így ér véget, az életet fakasztó remény nélkül. Most azonban újra nekünk szegezik Húsvét kérdését: „Miért keresitek az élőt a halottak között?” Az Úr nincs jelen a beletörődésben. Ő föltámadt, nincs itt, ne keressétek ott, ahol soha nem fogjátok megtalálni: nem a halottak Istene, hanem az élőké (vö. Mt 22,32). Ne temessétek el a reményt!

Van azonban egy második sírkő is, mely gyakorta szívünket pecsételi: a bűn sírköve. A bűn megkísért, könnyű és gyors dolgokat ígér, jólétet és sikert, de végül csak magányt és halált hagy maga után. A bűn az, amikor az élőt a halottak között, az élet értelmét múlandó dolgokban keressük. „Miért keresitek az élőt a halottak között?” Miért nem döntesz úgy, hogy elhagyod a bűnt, az isteni fényt eltorlaszoló követ szíved bejáratánál? Miért nem becsüljük többre a pénz, a karrier, a büszkeség és az élvezet káprázatánál Jézust, az igazi világosságot (vö. Jn 1,9)? Miért nem üzensz a világi hiúságoknak, hogy nem nekik élsz, hanem az élet Urának?

papahusvet08a

Térjünk vissza az asszonyokhoz, akik Jézus sírjához indultak. Az elmozdított sírkő láttán elképednek; az angyalokat látva, az evangélium szerint „megijedtek” és „a földre szegezték tekintetüket” (Lk 24,5). Nincs bátorságuk felemelni tekintetüket. Hányszor történik velünk is ez: inkább gyengeségünkbe gubózunk, inkább a félelmeink közé zárkózunk. Különös: miért is tesszük ezt? Mert a bezárkózásban és a szomorúságban mi leginkább mi vagyunk a főszereplők, mert sokkal könnyebb ott maradni egyedül szívünk sötétjében, mint megnyitni magunkat az Úrnak. Ő mégis fölráz, fölkelt bennünket. Egy költőnő így írt erről: Sosem tudjuk, milyen magasan vagyunk / Míg arra nem kérnek, hogy keljünk fel [Emily Dickinson - We never know how high we are]. Az Úr arra hív minket, hogy keljünk föl, támadjunk föl az Ő Igéjéhez, hogy tekintsünk a magasba és higgyük el, hogy a mennyhez tartozunk, nem pedig a földhöz; az élet magasságaihoz, nem pedig a halál mélyeihez: „Miért keresitek az élőt a halottak között?”

Isten arra hív, hogy tekintsünk az Ő szemével az életre. Ő mindig megleli mindnyájunkban a szépség megsemmisíthetetlen magját. A bűnben gyermekeket lát, akiket fel kell segíteni, a halálban pedig a testvéreket, akiket föl kell támasztani; a vigasztalanságban szíveket, amiket meg kell vigasztalni. Ne félj, hiszen az Úr szereti életedet, akkor is, amikor te félsz rátekinteni és kezedbe venni. A Húsvét megmutatja neked, mennyire szereti a te életed: mindenen átment érted, megjárta a gyötrelmet, az elhagyatottságot, a halált és a poklokat, de visszatért győztesen, hogy elmondja neked: „Nem vagy egyedül, bízz bennem!” Jézus mestere annak, hogy a mi halálunkat életté, sírásunkat öröménekké változtassa ( vö. Zsolt 30,12): Vele mi is eljuthatunk a Húsvétig, vagyis az átvonulásig [az eredeti héber pészach szó elkerülést, átvonulást jelent]: átvonulás a bezártságból a közösségig, a vigasztalanságból a vigaszig, a félelemből a bizalomig. Ne szegezzük félelemmel tovább a földre tekintetünket, nézzünk a föltámadt Jézusra: az ő tekintete reménnyel tölt el minket, mert elmondja nekünk, hogy mindig szeret bennünket és bármilyen rosszat is cselekszünk, az ő szeretete irántunk soha nem változik meg. Ez az élet megkérdőjelezhetetlen bizonyossága: az Ő szeretete irántunk nem változik. Kérdezzük meg magunktól: hová tekintek az életben? Sírhelyeket nézek vagy az Élőt keresem?

papahusvet06a

Miért keresitek az élőt a halottak között? Az asszonyok hallgatják, amint az angyalok felszólítását, akik hozzá teszik: „Emlékezzetek vissza, mit mondott nektek, amikor még Galileában járt” (Lk 24,6). Ezek az asszonyok megfeledkeztek a reményről, mert nem emlékeztek vissza Jézus szavaira, felhívására, amelyet Galileában mondott el. Elveszett Jézus élő emlékezete, a sírra kezdtek el figyelni. A hitnek szüksége van arra, hogy visszatérjen Galileába, hogy újraélessze az első szerelmet Jézussal, az Ő meghívását; szüksége van arra, hogy emlékezzünk Rá, vagyis hogy visszatérjen szívünk Hozzá.

Alapvető fontosságú visszatérni az Úr élő szeretetéhez , különben múzeumba való lesz hitünk, nem pedig húsvéti. Jézus nem egy múltbeli személy, hanem egy ma élő Személy, nem ismerhetjük meg igazán Őt a történelemkönyvekből, hanem az életünkben kell találkoznunk Vele. Emlékezzünk ma vissza arra, amikor Jézus meghívott minket, amikor legyőzte a mi sötétségeinket, ellenállásunkat, bűneinket, arra, ahogyan megérintette szívünket az Ő Igéjével. Az asszonyok Jézusra emlékezve elhagyják a sírt. A Húsvét arra tanít minket, hogy a hívőnek nem szabad sokat időznie a temetőnél, hanem arra kapott meghívást, hogy siessen az Élő úrral való találkozásra. Kérdezzük meg magunktól: hová tartok az életben? Néha egyedül csak gondjaink felé irányítjuk magunkat, amelyekből van bőven, és az Úrhoz csak azért megyünk, hogy segítsen. Ám ekkor ezek a szükségleteink irányítanak bennünket, nem Jézus. Még mindig a holtak között keressük az élőt. Miután találkoztunk az Úrral, hányszor visszatérünk a holtakhoz, magunk körül forgunk, újból előszedjük régi siralmainkat, a sebeket és elégedetlenségünket, furdaljuk magunkat, s nem engedjük, hogy a feltámadott átalakítson minket.

Kedves testvérek, életünkben adjunk központi helyet az Élő Úrnak. Kérjük a kegyemet, hogy ne engedjük, hogy elsodorjon bennünket az ár, gondjaink tengere, hogy ne törjünk bele a bűn köveibe, a bizalmatlanság és a félelem szikláiba! Keressük Őt, engedjük, hogy ránk találhasson! Keressük Őt mindenben és mindenekelőtt! Vele föl fogunk támadni!

***

Forrás: Vatikáni Sajtóközpont
Képek: L'Osservatore Romano