Mindszenty József olyan, mint a világító fáklya

2019.05.04. 20:03


esztergom_mindszenty_honlap1


Május 4-én az esztergomi Nagyboldogasszony és Szent Adalbert Főszékesegyházban mutatott be dr. Erdő Péter bíboros a püspöki kar több tagjával együtt emlékmisét Mindszenty József bíboros halálának évfordulóján.

A szentbeszédet mondó Böcskei László püspök Mindszenty Józsefet világító fáklyának, drágakincsnek nevezve a hitvalló bíboros példájának követésére biztatott.

A nagyváradi püspök szentbeszédét az alábbiakban olvashatjátok:

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Eminenciás Bíboros Úr! Excellenciás Nuncius Úr! Érsek és Püspök Urak! Miniszter Úr! A világi, a társadalmi és a kulturális élet képviselői! Kedves zarándokok! Kedves paptestvérek! Szerzetesek! Kedves fiatalok! Húsvéti örömben összegyűlt kedves testvéreim!

Mindenekelőtt meg szeretném köszönni Bíboros Úrnak a meghívást erre az ünnepre, valamint azt is, hogy Mindszenty József bíboros halálának 44. évfordulóján – reá emlékezve, és mielőbbi boldoggá avatásáért tovább imádkozva – egy pár szívből jövő gondolatot is megoszthatok a kedves zarándokokkal, akikkel együtt ennek a napnak többszintű mondanivalóját szeretném megközelíteni. Mégpedig három egyszerű kifejezésből indulva: találkozás - tanulás - és egymásba kapaszkodó elköteleződés.

Azért választottam indulásnak ezt a három kifejezést, mert számítottam rá, és úgy látom, külön örülhetünk annak, hogy a zarándokok között sok diákot és sok fiatalt láthatunk - még a határon túlról is, ahogy hallottuk. Külön köszöntöm a kedves fiatalokat, a kedves diákokat, akiknek jelenléte segít majd aláhúzni azt, hogy a mi feladatunk nem csupán a tisztelgő emlékezés, ami egyébként az elődökkel szembeni szép megnyilvánulás az utókor részéről, hanem feladatunk folytonosan tudatosítani és mindig fokozódó örömmel fogadni azt, amit kihívásként ismerhetünk fel az Istentől kapott küldetéssel szemben. Ezért talán az említett fogalmak többet hordoznak magukban, mint amit első látásra következtethetünk belőlük.

Az első a találkozás. A feledéssel és a közömbösséggel szemben a találkozásnak most átélése kell legyen annak, amit közösen, mint Isten népe szemlélhetünk a nagy elődök példaadó, kemény küzdelmet vívó, és önmagukat felajánló magatartásában. A találkozás közelséget jelent, és sokszor közösséghez vezet - egy érték vagy egy életideál megosztásában. Ezért mindig hálára ösztönöz, amelyből ezen a napon egy természeti öröm is fakad azért, mert újból megbizonyosodhatunk arról, hogy Isten hűsége nem ritkán a szenvedésben, még a mindennapi szenvedéseinkben is, de az üldözések és a megpróbáltatások idején is, megnyilvánul az emberek életében.

me02

A második a tanulás. A tanulás, amelyre gondolok, hiteles élettapasztalatok elé állít bennünket, és ki nem apadó források feltárását jelenti egy folyamatosan kiüresedő világban, amelyben egyre nehezebb azokat a friss tartalékokat biztosítani, amelyekből a szükséges életenergia származik.

A ki nem apadó forrásokban Isten hűségén túl Isten gondoskodását is megtapasztaljuk, aki számtalanszor bebizonyította azt is, hogy amikor kérdések és kihívások, vagy nagy feladatok elé engedi az embert, akkor válaszokat is készít számára, megoldásokat is, azért, hogy az ember mindig az isteni terv részeként biztonságban érezhesse magát.

A harmadik pedig az egymásba kapaszkodó elköteleződés, amelyről továbbra is azt kell mondanunk, akár itt, akár a határon túl, hogy továbbra is életszükségletünk. Életszükségletünk az énközpontúság kísértő formáival szemben, amelyre szükségünk van azért, hogy okosan tudjunk elhelyezkedni ebben a világban, és ne várjuk azt, hogy mások helyezzenek el bennünket - egy a keresztény küldetésünknél fogva hozzánk nem illő helyre.

A modern kor áramlatainak kereszttüzében az ilyen összefogás számunkra egy kulcs. Egy kulcs a nyitáshoz, vagy egy kulcs a záráshoz. Egy kulcs az elfogadáshoz, vagy egy kulcs az elutasításhoz, azon józan megfontolás fényében, hogy mi egy egészséges egyensúlyban és harmóniában képzeljük el jövőnket, amelyben az egyénnek méltósága van, a közösség pedig részeiben erősödik és nemesedik ősi szent céljainak szolgálatában.

A napi evangélium - Szent János evangélista szerint olvastuk - a magukra maradt tanítványok küzdelmét mutatja be, akik egy sikeres történet után, a csodálatos kenyérszaporításra gondolunk, most már Jézus nélkül eveznek vissza a tó túlsó partjára. Lelkesedésük alábbhagyott, erejük is fogytán volt, és a háborgó tenger is nyugtalanította őket. Ebben a kiszolgáltatott állapotban látják, amint Jézus maga a vízen járva közeledik hozzájuk.

Meglepettségükön túl azonban egy fontos felismerésben van részük.  Jézus közeledése az életnek új dimenzióját érzékelteti velük. Azt, amit sokszor szokatlannak, olykor alkalmatlannak, máskor idegennek szoktunk nevezni. Jézus közelsége és jelenléte egy új világ kezdete, és annak bizonyossága. Ezt élték át, ezt szolgálták, és ezt védelmezték tiszteletreméltó elődeink, az új idők vértanúi és hitvallói, amiért is felbecsülhetetlen érték, amit ők képviselnek, felbecsülhetetlen kincs, amit ők közvetítenek számunkra.

me03

„Akinek jellé kell lennie, az jellé válik.” Pár évvel ezelőtt, amikor a nagyváradi székesegyházban a nagyenyedi börtönben 1953-ban vártanúságot elszenvedett Boldog Bogdánffy Szilárd vértanú püspök tiszteletére oltárt szenteltünk, ezeket a szavakat választottam azért, hogy emlékeztessenek egy nagy igazságra. Mégpedig arra, hogy a történelem folyásában nemcsak korokról beszélünk, hanem egyéniségekről is. Olyan egyéniségekről, akiknek kiállása nem más, mint a prófétai sors felvállalása az új idők kihívásaival szemben. Az ilyen egyéniségek olyanok, mint a világító fáklya, akik felveszik a harcot a világ sötét erőivel szemben, vagy mint a figyelmeztető jel, amely óv és int akkor, amikor az elbizonytalanodás sokféle állapota uralkodik el közöttünk. De az is illik az ilyen egyéniségekre, amit az Úr Jézus a mennyek országáról mond az egyik példabeszédében. Olyan, mint a szántóföldbe elásott kincs, amit az ember megtalál, majd nagy örömében eladja mindenét, amije van, és megveszi magának a szántóföldet. Kedves testvéreim! A drágakincs értékű egyéniségek, olyanok, mint Mindszenty József. Engedjék meg, hogy megemlítsem a már boldoggá avatott püspökeinket, gondolok itt az otthoniakra, Boldog Szilárd püspök Nagyváradon, vagy Scheffler püspök Szatmáron, vagy akár itt Meszlényi püspök. De említsük meg Erdély nagy püspökét, Márton Áront is, és még sokakat másokat. Ők mind Isten ajándékát jelenítik meg a korok számára. Nemcsak egy korhoz szólnak, hanem Isten ajándékát jelenítik meg a következő korok számára.

me05

Amikor 1991 májusában kezdő papként én is itt lehettem Mindszenty bíboros újratemetésén az esztergomi bazilikában röviddel a rendszerváltás után. Nagyon izgalmas időszak volt ez. Mély belső érzelmekkel éltem át a pillanat súlyát és értékét.A kincskereső állapotának izgalmai és lehetőségei feszültek bennem, amikor Isten nagy ajándékát szemléltem és közelítettem a fehér vértanú főpap személyében, akiről addig csak suttyomban, bennünket féltve mertek nekünk mondani valamit szüleink és nevelőink; szemben azzal, amit Krisztus egyházának ellenségei torzítva, hazugságokba öltöztetve, elrettentő példaként propagáltak – úgymond az egész nép javára és épülésére. Úgy vélem, kedves testvéreim, sokszor kell nekünk átélni az ilyen közeledést, a megajándékozó közeledés ilyen pillanatait. Mert az Istentől megajándékozott ember, és csak ő, tud igazán magával ragadó üzenetet képviselni ebben a világban, ahol valami olyan kell, ami megérinti az embert, és megérinti a világot, ha mégoly fájdalmasan is. Mert sokszor megtévesztő ez a világ, sokszor megtévesztő, mert a kincskereső emberhez hasonlóan a mai ember is valamiféle értékek vonzásában keresi életének értelmét. A teljesítményre orientált mai ember, aki futtatja magát az újabb és korszerűbb után, nem mindig tudatosítja magában a mélységek iránti vonzalmát, mely a tetszetős valóságon túl egy másik, egy nemesebb, magasabb realitásba emeli át a megérinthetőségétől még nem kifosztott embert.

Itt ismét előttünk áll Jézus, amint a vízen járva közeledik tanítványai felé. Átlépni az evilági korlátokat és az igazi szabadság ajándékával élni. Olyan realitás ez, amely sokakban már csak képzeletbeli, de amelyben a szép és a jó valójában annak a szentségnek a tükröződése, melyre Isten mindenkit kivétel nélkül meghívott, hogy őrizze és kamatoztassa azt a világ javára.

me06

Kedves testvéreim! Az irányító jelként feltűnő személyiségek. Az ilyen sorsok megértésében segítségünkre lehet egy szép megállapítás, amely az egyik boldoggá avatáson hangzott el otthon, amikor a következőket mondták: „Elődeink a vértanúk, a hitvallók azok, akik az egyik korban megelőlegezik azt, amire egy következő kornak szüksége van az önmegvalósítás útján.” Szükség van olyan egyéniségekre, akik ébren tartják bennünk azt a tudatot, hogy Isten megajándékozottjai vagyunk. Mindszenty bíboros pedig egy ilyen egyéniség. Életműve megható, és ugyanakkor megrázó crescendót mutat. Határozott helytállása, következetessége a hivatásszeretetnek az oltára, amelyen egész életét Egyháza és népe szolgálatára ajánlotta. Ez nem más, mint az evangéliumi radikalizmus, amiről nem mindig merünk beszélni, amikor valaki csak Isten igazságának fényében látja és munkálja az embert megillető legfőbb jót. Talán azért volt ő ilyen, hogy mi most ne legyünk olyanok, mint az a világ, amelyben élünk.

Kedves ünneplő testvérek! Kedves fiatalok! Mindszenty bíborosra és a többi vértanúra, és hitvallóra emlékezve át kell éreznünk Isten gondoskodásának eredetiségét. Látnunk kell bennük azt, hogy Isten a mi javunkra cselekedett általuk, azért, hogy mi ismerjünk cselekedni egymásért. Az Apostolok cselekedeteiből vett a fiatal jeruzsálemi egyház életének egyik fontos pillanatát állítja elénk. A Szentlélek munkálkodására az Egyház növekedik, és erősödik. Az apostolok által hirdetett örömhír vonzóan hat a kereső emberekre, és ekkor adódik a helyzet, amiről szólt az olvasmány, amely nemcsak a közösség szervezési elveiről szól, és ezek hatékonyságáról, hanem sokkal többet hordoz magában. Mert a hitelességről van itt szó, és arról, hogy Isten örömhíre mindenkinek szól. Mert ez az egyetlen igazság, amelyre életet lehet építeni. Ezt úgy kell képviselni, hogy átjárja az emberek életét, akik erre az újdonságra tudnak majd alakulni és formálódni. Mit tettek vértanúink és hitvallóink? Hát éppen ezt az igazságot az örömhírt hirdették, ezt képviselték úgy, hogy mertek a jelenben küldetésüknek élni.

A napokban emlékeztünk meg az alexandriai püspökről, Szent Atanázról. Mindig szívesen olvasom azt, amit Nazianzi Szent Gergely írt róla az egyik emlékbeszédében. Azt írja erről a nagy püspökről: „Azoknak, akik ütötték, olyan volt, mint a gyémánt: kemény; az elszakadtak számára azonban mint a mágnes, amelynek titkos ereje magához rántja a kemény vasat.” Ilyenek voltak a mi vértanúink. Mire gondolhatunk akkor, amikor a sok oldalról megsebzett világunkat nézzük, és sokszor vele együtt elszenvedjünk a megcsúfolást, az igazságtalanságot, és az Isten szépségéből való kivetkőzést? Nemde arra, hogy sokszor túl könnyen odébb állunk, könnyen lemondunk önmagunkról, jól becsomagolva raktározzuk, olykor porosodni is engedjük azt, amivel a világ elé kellene állnunk. Egy jobb és szerethetőbb világot akarunk. Ezt tervezgetjük, és sokszor erről beszélünk. De tervezzük és beszéljük végig! S mondjuk ki, hogy sokszor több bátorságra és elszántabb elköteleződésre van szükség annak megvalósításához, amit magunknak és a világnak szeretnénk.

Végezetül pedig hallgassuk meg Mindszenty bíboros szavait, aki Emlékirataiban egyik szentbeszédét idézi. Azt mondja a bíboros: „Valaha minden magyar táj élete felett ott virrasztottak a várak. Ma is kellenek a várak, mert várak nélkül nem élhet a mai nemzedék sem. És Istennek hála, állnak a mi váraink, a mi erősségeink.” Szentgotthárdon mondta ezeket a szavakat 1947 május 4-én. Éppen 72 év távlatából a bíboros szavainak mintha még nagyobb súlya lenne. Amit ő akkor megállapításként kijelentett, azt mi most kérdés formájában ismételhetjük: „Állnak még váraink?” Mert élni akar népünk, és élni akar az Egyház. Az élni akarás pedig több a formális kijelentésnél, az élni akarás a jelen megmarkolását jelenti, azért, hogy a jövő ne csússzon ki a kezünkből.

Egy másik fehér vértanú püspök szavaival zárnám gondolataimat. Boros Béla címzetes érsekre gondolok, aki Temesváron élt. Csak 14 évet ült a börtönben azért, mert hűséges maradt Rómához, hűséges maradt a pápához. 1964-ben történt szabadulása után is csak segédlelkészként működött, nem engedtek többet neki. Káplántársa lehettem 1990-ben: én kezdő papként, újmisésként, ő érsekként. Sokszor kérdezgettem, faggattam, meséljen többet a börtönévekről. Nem szívesen tette. Az egyik alkalommal, amikor a kertben rózsáit ápolgatta, a következő szavakkal hárította el kérdezősködésemet: „Tudod, fiam, mint tavaszkor szokás, átengedem magam a kertész metszőollójának, és a sebeket viselem, mert általuk erősödik a gyökér. Igen, testvéreim, kedves fiatalok, kedves zarándokok, így erősödik a vár is. Erősödik az a vár, amelybe lassan beleépítem magamat, egész lényemet, amíg majd én magam leszek a vár. Ámen.

***

A szentmise után az altemplomban Mindszenty József bíboros boldoggáavatásáért imádkoztak a jelenlévő püspökök és papok dr. Erdő Péter bíboros vezetésével.

Az ünneplés a Szent Adalbert Központban folytatódott, ahol Esztergom városa (Budapest után) posztumusz díszpolgári címet adományozott Isten Tiszteletreméltó Szolgájának, Mindszenty József bíborosnak.

Az Esztergomhoz és az egész magyar hazához kötődő kitartó és elévülhetetlen egyházvezetői és közéleti tevékenységének, a szabadság, a hűség és a helytállás példáját elénk állító munkásságának elismeréseként adományozzuk városunk díszpolgári címét Mindszenty Józsefnek - mondta az oklevél átadása előtt Romanek Etelka polgármester.

Dr. Erdő Péter nagy megtiszteltetésnek nevezte, hogy a hercegprímás hivatali utódaként átvehette az elismerést és elmondta, az oklevelet a prímási levéltárban őrzik majd.

 

<>